Szinte már közhely, hogy egy párkapcsolatban úgysem tudjuk megváltoztatni a másikat, ezért jobban járunk, ha elfogadjuk olyannak, amilyen. Nem ritkán ehhez még azt is hozzátesszük, hogy inkább magunkat próbáljuk formálni, ha már mindenáron változást szeretnénk.
Ezzel együtt a praxisomban 10-ből 9 pár úgy keres föl, hogy minden rendben volna velük, csak hát a másik…(„én semmiről sem tehetek”). A maradék egynél pedig valamelyik fél közli, hogy ő egyedül minden bajuk forrása, ami ugyanaz pepitában („mindenről én tehetek”).
Az egyik legtipikusabb párbeszéd így hangzik:
J: – Sose figyelsz rám!
N: – Jajj, én azt nem tudom!
Ilyenkor egyrészt érdemes tisztázni, hogy kinek mit jelent a figyelem, mert sokszor egyszerűen nem ugyanazt érti a két ember ezen a fogalmon. Más esetekben viszont nagyon is egy nyelvet beszélnek, és valami egész más van a háttérben.
A fenti, kitalált beszélgetésben N, mondjuk azt is próbálhatja közölni J-vel, hogy: – Nem akarok változtatni, még a te kedvedért sem. Ilyen vagyok, fogadj el! Ha ez nem megy, nem is szeretsz igazán.
Itt a félreértés abban van a két ember között, hogy míg J a párja viselkedését kritizálja és igazán csak apró figyelmességekre vágyna, mint egy ölelés, vagy egy ágyba hozott reggeli, addig N úgy reagál, mintha az egész lényét érte volna támadás.
J kommunikációja pontatlan, N pedig azért értelmezi így, mert gyermekkora egyik alapélménye, hogy „nem vagyok elég jó”, és ha kritikát kap, mindig ez a mondat nyer megerősítést. Érthető, hogy kézzel-lábbal tiltakozik ellene.
Nagyon gyakran azt látom, hogy intelligens, tanult, sikeres felnőtt emberek egyenlőségjelet tesznek a személyiség és a viselkedés közé, amitől az előző szituáció szinte megoldhatatlanná válik. Ha ugyanis N úgy érzi, a személyiségét adná föl, ha figyelmességekkel lepné meg J-t, még akkor sem fog így tenni, ha pontosan érti, J mire gondolt, mikor több figyelmet kért. Ekkor J számára nem marad más hátra, mint, vagy elfogadja a párját ilyen ridegnek, vagy keres mást.
A dolog persze fordítva is igaz, mikor azt várjuk a társunktól, hogy egész lényében igazodjon hozzánk, miközben elég volna, ha a viselkedésén alakítana kicsit:
– Lepj meg apró figyelmességekkel, de ne azért, mert én kérem, hanem magadtól, mert te akarod! Most, hogy kértem, ha megteszed is, az már nem lesz ugyanolyan, mert ennek magadtól kellett volna jönnie. – hangzik ennek a logikának az egyik tipikus változata. Vagy a másik igen gyakori forma:
– Gyere el velem moziba! De ne csak gyere el, hanem élvezd is! Ha nem tudod velem együtt élvezni az élményt, akkor nem is vagyunk egymáshoz valók.
Aki ebben a szemléletben van, nem tudja elfogadni, hogy a többi ember azonos helyzetben is legtöbbször mást érez, és mást gondol, mint ő maga. Még amikor azt hisszük, hogy közös hullámhosszra kerülünk valakivel, akkor is sokszor nem ugyanazt értjük szavakon és kicsit más érzéseink támadnak az együtt megélt történések nyomán. Ilyenkor ezt egyszerűen csak nem vesszük észre, és ez így normális.
A másik, amit a fenti példák szereplői nem ismernek föl, hogy a személyiségből nem következik elkerülhetetlenül egy konkrét viselkedés. Én például, sok egyéb mellett, kritikus személyiségnek tartom magam, úgymond ez az egyik alapvonásom. Ettől azonban még nem kritizálok folyton folyvást mindent és mindenkit.
A kritikusság abban is megnyilvánulhat, hogy nem fogadom el „kritika nélkül”, vagyis gondolkodás nélkül, ha valaki mond valamit, hanem szeretem átgondolni, magamon kicsit „átszűrni” a hallottakat.
A kritikus személyiségbe az is beletartozik, hogy majd mindenről van véleményem a világban (hisz minden kritika vélemény). Mivel magammal szemben is fenntartom, hogy tévedhetek, önmagamat sem tartom kritikán felülinek, az önkritika is ebből a vonásból fakad.
Ráadásul a hétköznapi nyelvben kritika alatt legtöbbször a negatív minősítést értjük, ami megint csak tévedés: a dicséret, az elismerés is kritika, és milyen fontos kritika! Legalább ilyen gyakori félreértés az is, mikor egy szubjektív véleményt objektív tényként kezelünk. Attól, hogy a zsűri elnök szerint hibátlanul énekeltem, a felvételt visszahallgatva még föltűnhet, hogy volt benne 3 hamis hang, ami senkit sem zavart és semmit sem von le a produkcióm értékéből.
Kliensek gyakran kérnek tőlem véleményt önmagukról, a kapcsolatukról, vagy a helyzetükről. Teljesen jogos elvárás! Ilyenkor nem győzőm hangsúlyozni, hogy amit mondok, csak az én véleményem. Még akkor is, ha szakértő mondja, a kritika csupán az ő véleménye. Lehet szakmailag nagyon megalapozott, lehet személyesen nagyon mély és igaz, ettől még nem tény!
Megváltoztatni egy viselkedést és megváltoztatni a személyiséget tehát nem ugyanaz. A viselkedés nem egyenlő a személyiséggel!
Utolsó kommentek