Az iskolában azt tanuljuk, hogy a demokrácia a létező államberendezkedések legjobbika, ahova minden civilizált országnak el kell érnie, a diktatúra meg a rossz, a barbár, ami ellen mindenáron harcolni kell. Ebben a formában viszont ez egyszerűen nem igaz. Mindkét kormányzati módszernek van előnye és hátránya egyaránt.
A diktatúra jellemzően centralizált, egy ember, vagy egy csoport kezében van minden hatalom és ennek köszönhetően rendkívül gyorsan tudnak döntések születni, és azok végrehajtására is elegendő néhány óra, vagy akár néhány perc. Ez különösen előnyös mindenféle krízishelyzetben. Másfelől a diktatúrákban, mivel a hatalmon lévők mindent az ellenőrzésük alatt tartanak, bizonyos szempontból jobb a közbiztonság. Ha a diktatúra nem korrupt, jól működik, akkor nincs szervezett bűnözés, tiszták a szabályok, amikhez mindenkinek tartania kell magát, és aki nem „renitens”, annak akár egészen jó élete is lehet. Ezen kívül a diktatórikus kormányok minden döntés felelősségét magukra vállalják, atyáskodnak a nép fölött, ami a polgárok szemével nézve tulajdonképpen egy elég kényelmes állapot.
Másrészt az összes modern kori diktatúra sajátja, hogy akármilyen szép eszmék mentén is születtek, végül elkorcsosultak. Ez alatt azt értem, hogy a vezetők előbb vagy utóbb meggyőzik magukat a saját tévedhetetlenségükről, nem bírják a kritikát, még akkor sem, ha építő jellegű, és azt képzelik, hogy minden úgy van jól, ahogy azt ők mondják. Ettől az egész merevvé válik és a hatalmon levők eltávolodnak a valóságtól.
Jó példa a diktatórikus vezetés realitásvesztésére, amikor a Nagy Francia Forradalom idején az éhező asszonyok a király palotájához vonultak és az egyik grófkisasszony megkérdezte, miért elégedetlenkednek a tömegek. Erre valamelyik inas azt felelte, hogy nincs kenyér, mire a grófkisasszony a legnagyobb jóindulattal rávágta, hogy egyenek akkor kalácsot.
Ez az ifjú hölgy egyszerűen semmit sem tudott arról a népről, ami neki hatalmat és gazdagságot adott. Fogalma sem volt róla, mit jelent az éhezés és éppen ez történik a diktátorokkal is. Nem látják, hogy mi megy az országban, így bármilyen jó vezetők is egyébként, bármennyire jóindulatúak, semmit sem tudnak a valós helyzettel kezdeni mindaddig, míg ki nem nyitják a fülüket és szemüket az igazságra, akkor is, ha fáj. Ez az, ami nem szokott megtörténni, így a diktátorok többsége békés, vagy véres úton, de megbukik. Előtte azonban még megélhetjük, hogy a rendszer embertelenné torzul és a polgárok ellen fordul. Ezen a ponton a hatalom nem a közjóért cselekszik többé, hanem öncéllá alakul, a diktátor minden eszközt saját pozíciója védelmezésére használ föl, elfeledve az ideológiát, amivel hatalomra került és a nép szolgálata helyett már csak uralkodni akar.
Mindennek az az oka, hogy a diktatúrát a modern korban jellemzően rosszul alkalmazzák. Az ókori Róma a köztársaság idején, mikor nagy válság tört ki, fél évre diktátort választott az állam élére, aki erre az időre, de csak erre az időre, korlátlan hatalmat kapott, hogy kezelje a krízist. Azután visszaállt a köztársaság. A diktatúra tehát időszakosan és nem örökké szóló állapotként képes működni, hisz ekkor tudnak leginkább érvényesülni előnyei, a gyorsaság és a célorientáltság, a merevség miatt kialakuló hátrány pedig ilyen rövid idő alatt nem jelentkezik.
A másik oldalról a demokrácia legnagyobb hátrányai, hogy lassú, általában túl bürokratikus és nem eléggé hatékony az irányítás, illetve az állam működtetése. Nem tud mit kezdeni a válságokkal, krízisekkel és a nagyobb szabadság áraként kisebb a biztonságérzet, kevésbé lehet tudni, hogy milyen szabályokhoz érdemes alkalmazkodni, az állam kisebb mértékben, vagy egyáltalán nem gondoskodik rólunk, és abszolút nem gondolkodik helyettünk. Minden felelősség a saját életünkkel és az állam életével kapcsolatban a miénk.
Ezzel szemben az az előnye, hogy az ország minden polgárának számít a véleménye, közösen születnek a törvények és azokat együtt hajtjuk végre…, legalábbis papíron. Ahogy a Hatalom című cikkben írtam, ma a többség számára a büntetéstől való félelem a fő motiváció a társadalmi szabályok betartására, ha pedig így van, akkor fölmerül a kérdés, hogy valóban demokráciában élünk e. Mert mi is a demokrácia? Szó szerint népuralom. És ahol a nép uralkodik, ott a nép hoz törvényeket önmaga számára. Ezeket azután a sajátjának érzi és belső motivációja van, hogy ezek szerint éljen. A mi törvényeinket viszont nemhogy nem érezzük a sajátunknak, de még csak nem is ismerjük, az elkészítésükhöz pedig közünk sincs. Így persze belső motiváció sem akad, hogy betartsuk azokat, a hatalom részéről tehát marad a megfélemlítés, a büntetéssel való fenyegetés, vagy a jutalommal ösztönzés. A valódi demokráciában „a nép van hatalmon”, a nép meg nyilván nem fogja fenyegetni önmagát. Abban a rendszerben amiben mi élünk, a nép és a hatalom különvált, így bizonyos értelemben itt nincs demokrácia. De ha nem a nép uralkodik, akkor kicsoda?
Montesquieu óta tudjuk, hogy a demokrácia a 3 hatalmi ág – a törvényhozás(=parlament), a végrehajtó hatalom(=kormány) és az igazságszolgáltatás(=bíróság és rendőrség) – szétválasztása által jön létre, azt viszont már jóval kevesebben látják, hogy ettől még nem lesz népuralom, mindez csupán az előfeltétel. Ha a kormányzás független a parlamenttől, és a bíróság, illetve a rendőrség munkájába se szól bele a másik kettő – ahogy fordítva a bírák és a rendőrök sem hoznak törvényeket, vagy vezetik az államot – akkor a hatalom széttagolt ugyan, de ettől még nem demokratikus. Csak akkor válik azzá, ha folyamatos érdekegyeztetés zajlik a társadalom különböző csoportjai között és ezek alapján történik a törvényalkotás, amik mentén a kormány irányítja az adott országot, az igazságszolgáltatás pedig a betartásukra ügyel. Más szavakkal a nép hozza önmaga törvényeit, senkit nem hagynak ki ezek előkészítéséből.
A demokráciának persze több fajtája létezik, mondhatnánk. Az egyik véglet a totális demokrácia, amit az ókori Athén valósított meg. Ebben az esetben mindenki részt vesz minden törvény megalkotásában és a fontosabb kormányzati döntések is közösen születnek, vagyis nincsenek képviselők, a parlament az összes választójoggal rendelkező polgárból áll össze. Ez a modell nagyon tetszetős ugyan, de működésképtelen, mert ha mindenki naphosszat csak „törvényalkot”, akkor senki sem ér rá dolgozni.
A másik véglet a képviseleti demokrácia, ebben élünk ma. 4 évente megválasztjuk, hogy kik képviseljenek minket a parlamentben, de a választási ciklus során megszülető törvényekhez jóformán közünk sincs. Azokat érdekegyeztető tanácsok készítik elő és véleményezik, de kik ülnek ezeken? Elsősorban lobbisták, vagyis pénzügyi csoportok hivatásos érdekképviselői és ritkábban szakszervezetek, illetve civil szervezetek, ez utóbbiaknak azonban jóval kisebb szavuk van, mint a befektetőknek. Arra a kérdésre tehát, hogy ki uralkodik valójában, itt a válasz: a gazdasági és politikai elit – hazánkban egymással alaposan összefonódva. Ez a tőke uralma, vagyis a kapitalista „demokrácia”, de erről majd később.
Végül ott van e kettő átmenete, a részvételi demokrácia, ami mostanában egyre többek számára érdekes és vonzó alternatíva. Bár a részvételi demokrácia tulajdonképpen gyűjtőfogalom, többféle modell tartozik ide, a lényege az, hogy a polgárok aktívan részt vesznek a törvénykezésben és az állam irányításában. Ennek az egyik módja, hogy civil szervezetekbe és szakszervezetekbe tömörül mindenki, majd a fontosabb jogszabályok létrehozása előtt érdekegyeztetést tartunk, ahol minden érintett csoport képviselőit egy asztalhoz ültetjük és közösen határozzuk meg a törvény célját.
Példán keresztül ez úgy nézne ki, hogy amellett, hogy mondjuk 3. kerületi lakosként a kerület képviselője védené az érdekeimet a parlamentben, a zenészek szakszervezetének tagjaként a zenészszakszervezet képviselője az olyan törvények kidolgozása során képviselne engem, amik zenészként vonatkoznak rám. Ugyanígy a tömegközlekedéssel utazók civil szervezete védhetné az álláspontomat az ilyen irányú törvények kapcsán, az alsó-középrétegbeli, városi értelmiségiek civil szervezete, mint alsó-középrétegbeli, városi értelmiségit képviselhetne, stb. Miben különbözik ez a mai gyakorlattól?
Először is abban, hogy az érdekegyeztetések során mindenkinek ugyanannyi szava lenne, mint a többieknek, minden érintett be volna vonva a jogalkotásba, szemben a mostani állapottal, ahol „elhangzik pár beszéd, de nincs párbeszéd”. A jelenlegi rendszer minderre egyébként elvileg lehetőséget ad, azonban részben a kormányaink nem mindig hívnak érdekegyeztetésre, részben mi magunk nem szerveződünk hatékonyan civil szervezetekbe és szakszervezetekbe, hogy a meghívást kiharcoljuk, illetve, ha ott is vagyunk, egyenlő szavunk akkor sincs.
A másik alapvető különbség, hogy részvételi demokráciában a civil szervezetek és szakszervezetek, vagyis mi, a nép is kezdeményezhetnénk törvényeket, sőt, egészséges esetben a legtöbb törvény civil kezdeményezésre születne meg. Bár bizonyos keretek között most is van ilyesmire lehetőség, ez koránt sincs megkönnyítve, a gyakorlat pedig igen távol van ettől, aminek az egyik legalapvetőbb oka, hogy nem vagyunk demokráciára nevelve: a fent leírtak jó része nem szerepel a tananyagban és a legtöbb polgár számára egészen új információ.
Mielőtt továbbmennénk, itt megállnék egy pillanatra és szánnék néhány bekezdést arra, hogy milyen egy „jó” polgári érdekszövetség, mi mentén szerveződhetnek ilyenek. Az egyik logikus szempont, ha az egy szakmába tartozók fognak össze, ez a szakszervezet. A másik lehetőség, ha valamilyen szempontból közös helyzetű emberek alakítanak szövetséget, mint mondjuk a nagycsaládosok. Ilyenkor van szó civil szervezetről. Vannak még a valamely nemzetiséghez, etnikumhoz tartozók szervezetei, ami egy további speciális kategória.
Civil szerveződésnél tehát az a fontos, hogy hasonló helyzetben lévő emberek fogjanak össze, az összefogás azonban ne tömörítsen se túl sok embert – ekkor a sok egyéni különbség elvész –, se túl keveset – ekkor meg elaprózódik a civil szektor. Mondok egy példát. A gazdasági réteghelyzet lehet jó szempont az összefogásra, de ha mondjuk a mélyszegénységben élők összefognak, nem tudják majd hatékonyan képviselni az érdekeiket, mivel egészen más igényei és céljai lehetnek egy pici faluban élő személynek, mint egy nagyváros nyomornegyedében lakónak. Ezért érdemes pontosabban körülhatárolni, hogy kikkel járunk hasonló cipőben.
Végül az is lényeges, hogy ne értelmetlen szempontok mentén szerveződjünk. Például a vörös hajúak civil szervezete nem tudom, hogy miben tudna engem képviselni, mert vörös hajú társaim valószínűleg ezerféle élethelyzetben vannak egymáshoz képest, így nem igazán látszik a közös érdek és cél.
Néhány bekezdéssel korábban azt írtam, hogy azért nem élünk egészen demokráciában, mert a nép és a hatalom különvált, ez azonban nem pontos megfogalmazás. Ugyanis a nép és a hatalmon lévő elit sohasem alkotott közös halmazt. Minden korban a gazdaság krémjét adó kis közösség – ami egyébként nem egységes, egymással is rivalizáló érdekcsoportokból áll – irányított, és mikor ezt a szabályt valahol megpróbálták fölrúgni, forradalom/felkelés tört ki, melyben a pénzügyileg megerősödött társadalmi réteg erőszakkal vette át a hatalmat, lásd az átmenetet a hűbériség korából a rendiségbe, vagy az Angol Polgári Forradalmat, a Nagy Francia Forradalmat, stb.
Mindkét utóbbi forradalom esetében egyébként az történt, hogy a földművelésben érdekelt papság és nemesség a királlyal együtt elveszítették a gazdaságban a vezető pozíciót az iparosokkal, kereskedőkkel, vagyis a vállalkozó nagypolgársággal szemben. Azonban a hatalomban továbbra is aránytalanul nagyobb súllyal képviseltették magukat a régi rendek. A tőkések előbb tárgyalások útján, szép szóval kérték a tortából az őket adójuk alapján megillető részt, de mivel a földbirtokos arisztokraták nem engedtek, erőszakhoz folyamodtak. Bár a forradalmakat döntően a szegényebb néprétegek vívták – különösen a francia forradalom esetében –, ezzel, tudtukon kívül, a tőkések érdekeit szolgálták.
A történelemből tehát levonható az a tanulság, hogy aki adója révén jobban hozzájárul az állam fenntartásához, az többnyire ennek megfelelően nagyobb beleszólást kap az állam életébe. Vagyis ez természetes folyamat, minden korban ennek mentén oszlik meg a hatalom. A modern nyugati világ azért kétarcú, mert miközben továbbra is az éppen aktuális gazdasági elit irányít, azt próbálják elhitetni velünk, hogy egyenlők vagyunk, hogy demokráciában élünk, hogy mi, a nép uralkodunk önmagunk felett.
A részvételi demokráciában a fenti illúzió igazzá válhatna, mégpedig azért, mert bár a tőkések több adóval járulnak hozzá az állam működtetéséhez, mint egy-egy kisember, összefogva már közel azonos, vagy még nagyobb gazdasági erőt képviselünk. Meglátásom szerint csak így érhető el a valódi demokrácia.
Utolsó kommentek