Többször is találkoztam vallásos emberekkel, akik úgy érveltek az ateizmus ellen, hogyha nincs isten, akkor miért alakultak volna ki a vallások. Bár szerintem azzal igazolni isten létét, hogy minden kultúrában kialakult a vallás egy formája, logikailag kissé sántít, maga a kérdés mégis nagyon érdekes. Kicsit jobban megnézve valójában itt nem is egy, hanem két kérdéssel állunk szemben: az egyik, hogy mi az oka a vallások születésének, a másik pedig, hogy létezhet-e vallás isten nélkül is.
Kezdjük az elsővel! A válaszhoz először eljátszottam azzal, hogy képzeletben egy ősember bőrébe bújtam. Az ő fejükkel gondolkodva pedig a megoldás egészen kézenfekvő: mikor az emberiség még nem tudta magyarázni a természet dolgait, kitalálta magának istent, ezzel enyhítve kicsit az elemeknek való kiszolgáltatottságán. Innentől, ha leégett az erdő ahol addig vadásztak, azt mondhatták, hogy bizonyára bűnösen éltek, és ha jobban követik az „úr” parancsait, akkor életük jobbra fordul majd. Kvázi ilyen módon „befolyásolhatták” a természetet. Bár mostanra egyre inkább a tudomány kerül ennek a fajta istennek a helyére, a módszert mindmáig használják, akik valamiféle áldozat felajánlásával próbálják rávenni a teremtőt arra, hogy a sorsuk jobbra forduljon. Mondjuk egy hétig minden délután elmondok 5 miatyánkot, ha cserébe te, Uram, elintézed, hogy Lujzával összejöjjünk.
Mikor ide eljutottam, rájöttem, hogy a kérdés nem csupán az, hogy mi okból jöttek létre a vallások, de az is, hogy miért maradtak fönn, különösen a modern tudományok megszületése óta. Az erre adott válaszhoz a vallás funkcióját kezdtem végiggondolni, ahogy a civilizációval együtt változott.
Ha az emberek felől közelítünk, akkor talán mindenek fölött ki kell emelni, hogy a vallásos hit reményt ad, hogy az élet majd jobbra fordul, tehát a vallás lelki kapaszkodó. Részben ennek a funkciónak a speciális esete a halál utáni lét képe, lelkünk halhatatlanságának ígéretével. Továbbá a vallás azt is sugallja, hogy a világ és az életünk valahogyan több, mint amit az 5 érzékszervünkkel tapasztalni tudunk belőle. Bizonyos értelemben csodákat és „varázslatot” ígér, tehát reményt a kiútra a „szürke hétköznapokból”.
Másfelől, ha a hitet nem csak magányosan gyakoroljuk, akkor egy gyülekezetbe járva átélhetjük a közösséghez tartozás örömét, ami az újkor hajnaláig létszükséglet is volt. Ha ugyanis tartoztunk valahová, akkor minden alkalommal, mikor bajba kerültünk, vagy megbetegedtünk, a közösség segítséget nyújtott nekünk, ha viszont egyedül voltunk, akár éhen is halhattunk. A vallás tehát fizikális és társas értelemben is támasz, egyházi keretben gyakorolva azt.
Végül, ahogy a nagycsaládban élést fölváltotta a modern társadalomban élés, az rengeteg új nehézséggel járt. Ugyanis a társadalom törvényszerűségei semmivel sem egyszerűbbek a természet törvényeinél.
Itt érkezünk el a szent iratok szerepéhez, amik, mint korábban írtam, életmód tanácsadó gyűjtemények. Ezekből az emberek iránymutatást kaptak, hogy hogyan éljenek együtt a többiekkel, mégpedig istennek tetsző módon. Így garantálták a rendet, melyet isten szentesített, ami mind az embereknek, mind az államnak egyformán érdeke volt. Az egyház tehát törvényeket ad. Nem mellesleg érdemes megemlíteni, hogy a halál koncepciók ezekhez a törvényekhez is szorosan kapcsolódnak, ugyanis minden vallás nagyjából azt mondja, hogy a földi lét során mindenki azt tehet, amit akar, isten abba nem szól bele, viszont cselekedeteinktől függ majd, hogy mi lesz velünk a halál után. A törvények betartásának tehát nagy tétje van a halálunk utáni létezés szempontjából.
A vallás azonban nem csupán azért maradt fönn, mert az emberek életében hasznos funkciókat töltött be, hanem azért is, mert a hatalom szempontjából is vannak értékes tulajdonságai. Az állam felől közelítve a kérdéshez a vallás nem csupán törvényeket ad, de irányíthatóvá is teszi a tömegeket. Elég csak kijelenteni, hogy ez, vagy az isten akarata és a hívők követnek, vagy ha azt állítjuk, hogy amit elkövettünk, isten nevében tettük, máris igazolva van a legsúlyosabb bűn is.
A vallások fejlődését látva, az sem meglepő, hogy nyugaton az egyistenhit lett uralkodóvá: ha több isten is létezik és én isten akaratára hivatkozom, mások hivatkozhatnak egy másik isten másfajta akaratára is és nem kell követniük engem, ha viszont egy az isten, akkor nincs kibúvó. Mindez persze csupán az éretlen vakhitre igaz. Ezt elkerülendő fontos, hogy a vallásos emberek ápolják, fejlesszék a hitüket, és érett vallásossággal éljenek, úgy ugyanis nem válnak ilyen könnyen megvezethetővé.
Térjünk most rá a másik alapkérdésre, hogy lehet-e vallás isten léte nélkül is. Első ránézésre ez egy igen durva felvetés, mert a vallások legmélyebb alapját piszkálja meg. A válaszhoz szerintem a hit tulajdonságain érdemes elgondolkodni. A hit alapjában véve egy nem racionális, vagyis érzelmi alapú meggyőződés. Mondjuk, azt hiszem, hogy vannak ufók. Ez egy érzés, amit se megerősíteni, se cáfolni nem tudunk logikailag, és mivel nem tudáson alapszik, az is elképzelhető, hogy nincsenek ufók, de ettől még hihetek bennük.
Ugyanez a helyzet istennel is. Úgy is hihetünk benne, hogy közben nem létezik, „csak” a fejünkben/szívünkben. Istennek tehát nem kell föltétlenül egy önálló tudattal és akarattal bíró független valaminek lennie, a belső érték- és normarendszerünket, a lelkiismeretünket is hívhatjuk istennek. És ez a gondolat még csak nem is új és nem is az enyém. Sigmund Freud már a 19-20. század fordulóján leírta a szuperego koncepcióban, miszerint gyermekként a szüleink képét belsővé tesszük és lelkiismeretünkként őket halljuk a fejünkben, illetve énideálként is ők mutatják az utat, hogy merre kéne fejlődnünk. Egy kisgyermek számára pedig a szülei istenek, akik minden hibájukkal együtt is tökéletesek.
Ezzel a belső szülővel is lehet érett kapcsolatot kialakítani. Lehet tőle kérni, lehet hozzá fordulni vigaszért, vagy épp reményért. Az én ateista hitvilágomban így látom istent. Szerintem mindenkinek olyan az istene, mint ő maga: minél fejlettebb a személyisége, annál fejlettebb lesz az istene is, sőt a kettőjük kapcsolata is. Szerintem egy ilyen isten semmivel sem kevésbé tiszteletreméltó, mint amelyiket független önálló lényként képzeljük el. Ez az isten is teremt, mégpedig általunk. Mivel nagyban hat rá a kultúra, amelyben élünk, még közösséget is ad a körülöttünk élőkkel, tehát univerzális jellege van. Hogy minek nevezzük, az pedig már ízlés, vagy frappánsabban mondva hit dolga.
Utolsó kommentek